Post by Hana Ito on Dec 29, 2010 21:42:35 GMT 1
Éhesen érkeztünk meg az étterembe. Az éhséget eltekintve jól elbeszélgettem Saeng apjával. Ami azt illeti igen jó társaság.
- Lássuk csak. - Rendeltem egy borsólevest, és egy nagy adag csokis palacsintát.
- Ha akarod. - Válaszoltam Saengnek, majd belekezdtem. - Toyamában születtem, nem túl jó módú családban, bár ezt sosem bántam igazán. Egy bátyám volt. Imádtam őt. Igaz rengeteget civakodtunk, de mindenkinél jobban szerettem. Sokat utazgatott, mindig öröm volt újra látni, de most már soha többé nem láthatom. Meghalt, és ez az én hibám volt. - A hangom kemény volt ahhoz képest, hogy arról a személyről beszéltem, akit a világon a legjobban szerettem, és hogy miattam halt meg. - Tél volt, és köteli hegyekben sétáltunk, ismét összekaptunk valami h#lyeségen. Verekedtünk, vagyis csak akartunk. Meglöktem, ő megvéletlenül leeset, a domboldalról. Az esés nem lett volna halálos, de eltört lába, és míg én elmentem segítséget kérni a városból halálra fagyott. - Ledöbbenve néztek rám. - Ne nézzetek így rám. rettentő hideg volt. És higgyétek el, már megkaptam a büntetésemet az élettől, amiért megöltem. - Meghozták a kaját nekem és a többieknek.
- Remélem nem fogtok fölállni és elszaladni. Nem ölök én embert, legalábbis többet nem. - Ismét belém tört a felismerés. A bűntudat. Tisztában voltam azzal, hogy miattam halt meg. De vajon megbocsájtana nekem?
- Ezért költöztem el otthonról, és jöttem ide, egy bőrönddel, aminek igen csekély a tartalma, és barátaim sincsenek itt, amire nem is lesz szükség, hisz ahányszor közel engedek valakit magamhoz, attól félek, hogy megbántom.
Mondtam két falat közt.
- Lássuk csak. - Rendeltem egy borsólevest, és egy nagy adag csokis palacsintát.
- Ha akarod. - Válaszoltam Saengnek, majd belekezdtem. - Toyamában születtem, nem túl jó módú családban, bár ezt sosem bántam igazán. Egy bátyám volt. Imádtam őt. Igaz rengeteget civakodtunk, de mindenkinél jobban szerettem. Sokat utazgatott, mindig öröm volt újra látni, de most már soha többé nem láthatom. Meghalt, és ez az én hibám volt. - A hangom kemény volt ahhoz képest, hogy arról a személyről beszéltem, akit a világon a legjobban szerettem, és hogy miattam halt meg. - Tél volt, és köteli hegyekben sétáltunk, ismét összekaptunk valami h#lyeségen. Verekedtünk, vagyis csak akartunk. Meglöktem, ő megvéletlenül leeset, a domboldalról. Az esés nem lett volna halálos, de eltört lába, és míg én elmentem segítséget kérni a városból halálra fagyott. - Ledöbbenve néztek rám. - Ne nézzetek így rám. rettentő hideg volt. És higgyétek el, már megkaptam a büntetésemet az élettől, amiért megöltem. - Meghozták a kaját nekem és a többieknek.
- Remélem nem fogtok fölállni és elszaladni. Nem ölök én embert, legalábbis többet nem. - Ismét belém tört a felismerés. A bűntudat. Tisztában voltam azzal, hogy miattam halt meg. De vajon megbocsájtana nekem?
- Ezért költöztem el otthonról, és jöttem ide, egy bőrönddel, aminek igen csekély a tartalma, és barátaim sincsenek itt, amire nem is lesz szükség, hisz ahányszor közel engedek valakit magamhoz, attól félek, hogy megbántom.
Mondtam két falat közt.
